2014. február 2.

MICÓ A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN

FEBRUÁR 2.

11:00

MINDENKIT VÁRUNK SZERETETTEL
_____________________

Így kezdődik a mese:
Bátky András szövege

Rófusz Kinga rajza

Egyszer volt… És most persze annak kellene jönnie, hogy „hol nem volt…” De ez nem is annyira egyszerû. Az mindenesetre biztos, hogy egy kicsit túl volt az Óperenciás-tengeren. Meg az is, hogy a legjobb,
ha az Üveghegyen keressük a mesénk kezdetét. Mert bizony pont annak a legtetején állt egy ház. Hatalmas és nagyon különleges ház volt ez. Százfelé nézô száz ablakából olyan messzire lehetett ellátni, amilyen
messzire még senki sem nézhetett.Lakott ebben a százablakos házban egy család. Pont olyanféle, mint amilyen bármely máshol lakó család szokott lenni. Hat gyerek élt ebben a családban a mamájával, és a papájával, öt fiú és egyetlen lány. Mindenki tudta a dolgát, senki sem lopta a napot. Az öt fivér egész nap sürgött forgott, nem volt könnyû dolguk, olyan sok volt a százablakú ház körüli javítás meg a cipekedés. A legfontosabb teendôjük az volt, hogy ôk kergették el Rézcsôrût, azt a madarat, aki bizony minden áldott nap oda akarta dörzsölni a csôrét az Üveghegyhez. Nem sok kárt tett volna benne, de persze sosem lehet tudni… Na, és ott volt a legkisebb, az egyetlen lánygyermek, Nyughatatlan Micó. Már a nevébôl is könnyû kitalálni, hogy nem az a fenekén nyugodtan üldögélô típus volt. Micó kora hajnaltól késô estig járta a
házat, mindenhol felbukkant, mindenkihez volt pár jó szava. Neki volt a legfurcsább dolga a családban. Minden nap ki kellett néznie a ház mind a száz ablakán, hogy elsônek lássa meg, ha a papája hazatér.

Mert ha csak egyszer is, akár egyetlen ablakon is elfelejtett volna kinézni, és a papa pont akkor érkezik meg, talán az egész Üveghegy recsegve, ropogva sarkon fordult volna bánatában. Mire a nap végén a századik ablakhoz ért, még Nyughatatlan Micó is kimerülten tért nyugovóra